Jul
10
2019

“Fontos, hogy tudjuk, mi az, amit megmutatni, és mi az, amit átélni kell!” – a CEWE FOTÓKÖNY Pályázat nyertesével beszélgettünk

“Legyen egy fotós barátnőd, aki imád utazni! Lesd meg a jobbnál jobb képeit! Kérd el tőle kedvenc fotóit! Engedd szabadjára a fantáziádat, és láss neki! Adj bele mindent!” – Benkó Melinda szerint ez a jó fotókönyv tuti receptje, és mivel ő vihette haza a CEWE FOTÓKÖNYV Pályázat különdíját, pontosan tudja, miről beszél!

A történethez – ahogyan az a receptből is kiderül – ketten kellettek: Melinda és a barátnője, Völler Bettina. Betti az interjú időpontjában éppen becsekkolt a Liszt Ferenc repülőtéren, ugyanis a nyeremény hozadékaként Spanyolországba utazott, Melinda viszont készségesen válaszolt a kérdéseinkre.

Saját fotók helyett a barátnőd képeiből szerkesztettél fotókönyvet. Hogyan jött az ötlet, hogy közösen induljatok a pályázaton?

Rólam tudni kell, hogy fotókönyvmániás vagyok: már 10 fölött van azoknak a könyveknek a száma, melyeket saját részre vagy ajándékba szerkesztettem. Most is három könyvön dolgozom párhuzamosan.

Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ha egy ismeretlen embernek megmutatnám a saját esküvői fotókönyvemet, vagy a gyerekemről összeszerkesztett kiadványomat, akkor azt a harmadik oldal után megunná, mert ezek a témák túl személyesek, csak számomra, vagy azok számára érdekesek, akik ismernek engem.

Ezért a pályázatnál szempont volt, hogy találjak egy olyan témát, ami egy szélesebb közeg számára is izgalmas lehet, még akkor is, ha nem ismerik a képeken szereplőket. Az utazás, mint téma adta magát, de mivel én jelenleg főállású anya vagyok, aki otthon van a gyermekével, saját fotókkal nem tudtam volna indulni, viszont beugrott a barátnőm, Betti neve!
Betti nagy világutazó, és jobbnál jobb fotókat készít kalandjairól! Megemlítettem neki a pályázatot, és jeleztem, hogy akár önállóan is indulhat a versenyen, de felajánlottam azt is, hogy ha esetleg nincs kedve könyvet szerkeszteni, akkor szívesen átvállalom a munka ezen részét, ha felezzük a nyereményt.
Mivel a fődíj egy utazás volt, nem volt nehéz meggyőzni őt…

Miért rajongsz ennyire a fotókönyvekért?
Leginkább azért, mert kézzelfoghatóak. Nem tudom azt a szitut elképzelni, hogy a család leüljön a tévé vagy a laptop elé fényképeket nézegetni… Érdekes, hogy ma ezerszer több fotó készül, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, de azt gondolom, ezek a fotók sok esetben elvesznek a többi között, mert nem foglalkozunk velük.
Azok a képek például, amik rólam készültek gyerekkoromban, valahogy jobban előtérben voltak: ismertük, kézbe fogtuk, nézegettük őket. Azok a képek viszont, melyeket ma egy szülő a gyerekéről készít, sok esetben csak ott maradnak egy telefonon, vagy maximum kikerülnek a Facebookra vagy az Instagramra, ahol elvesznek a többi ismerős által feltöltött kép között.

Amikor tavaly tönkrement a merevlemezünk, és minden fotónk elveszett, megfogadtuk a férjemmel, hogy évi egy albumot mindenképp csinálni fogunk. Egy fotókönyvet kézbe lehet venni, ki lehet nyitni és lapozgatni, így visszahozza azt a fényképnézegetős élményt, ami ma már kicsit kihalófélben van.
Ráadásul a szerkesztés és az effektek annyi pluszt hozzáadnak az ember képeihez, hogy sokkal kerekebben vissza tudunk vele adni egy adott hangulatot.

Ha már említetted a Facebookot és az Instagramot: mit gondolsz arról, hogy a legtöbben mindent megmutatnak magukból a közösségi médiában?
Nem használom túl aktívan az Instagramot, mert bár imádom a jó fotókat, fontos számomra a magánélet, és azt gondolom, az életem igazán fontos pillanatainak nem a neten van a helye. Persze ebből a szempontból mindannyian mások vagyunk, ezért nem gondolom, hogy az, ahogy erről én gondolkodom, az egyetlen helyes meglátás lenne…
Ha fotókról van szó, szerintem mindennek megvan a helye: vannak azok a képek, amikkel érdemes egy szélesebb körhöz szólni – szerintem Betti utazós képei pont ilyenek –, de nagyon fontosnak tartom, hogy az ember tudjon szelektálni, és hogy felmérje, mi az, amit inkább meg kell tartania saját magának.

Egyéni döntés kérdése, hogy mennyit mutatsz meg magadból a közösségi oldalakon, de azt nagyon rossz iránynak tartom, amikor valaki a pillanat megélése helyett azzal van elfoglalva, hogy azt a bizonyos pillanatot megörökítse csak azért, hogy aztán legyen mint kiposztolnia. Fontos, hogy tudjuk, mi az, amit megmutatni és mi az, amit átélni kell!
Ha olyan életeseményről van szó – például egy esküvőről – amit átélni és megmutatni is érdemes, akkor a legjobb, ha profi fotósra bízzuk a dolgot. Ez nemcsak azért fontos, hogy minőségi fotók szülessenek, hanem azért is, hogy az ember arra koncentrálhasson, ami igazán fontos: a saját életére.

A nyertes könyv receptjét már elárultad, de milyen tippeket adnál azoknak, akik nem válogathatnak egy világutazó barátnő képeiből, hanem saját fotókból kell “gazdálkodniuk”?
Ahogy a legtöbb ember, úgy én sem vagyok profi fotós, műszaki menedzser szakon végeztem az egyetemen, és minőségellenőrként dolgozom. A szerkesztéssel viszont nagyon jól fel lehet húzni az amatőr, akár mobillal készült képeinket is!
Ahhoz, hogy az ember egységes és ízléses vizuális világot tudjon létrehozni, rá kell érezni az összeválogatott képek stílusára!
Kezdeti tanácsként talán azt mondanám, hogy mindenki kísérletezzen kedvére a tervező programmal, de csak azért, hogy megismerje a lehetőségeit, hiszen ebben az esetben is igaz, hogy a kevesebb néha több: nem kell minden hatást és effektet egyetlen könyvbe sűríteni!

Emellett nagyon fontos, ne az legyen a cél, hogy minél hamarabb kész legyen a könyv, hanem az, hogy minél “kerekebb” legyen a végeredmény! Így azt mondanám, hagyjon mindenki elég időt a szerkesztésre! Amikor pedig összeállt maga a könyv, érdemes egy kis ideig állni hagyni, és később újra elővenni, mert tiszta fejjel néha egész máshogy látja az ember az addigi munkáját…Persze tudni kell elengedni is a dolgot: egy ponton túl már nem lehet többet hozzáadni az adott könyvhöz, de ez nem is baj, hiszen annyi más élmény és megörökítésre érdemes pillanat vár még ránk!

Íme, a különdíjas könyv.

A szerzőről:

Válasz