Volt, hogy a tengerparton csapott le rá egy hullám, Indiában színes vízipisztolyokból kapta nyakába a festéket, és olyan extrém körülmények között is fotózott már, ahol más még egy telefont sem merne elővenni. Kevés fotós mondhatja el magáról, hogy több mint 100 nemzetközi díjat zsebelt be, köztük a FIAP Platina fokozatát is. Ha kell, lefekszik a sárba, lest épít, vagy épp hónapokig vadászik egyetlen tökéletes pillanatra. Rácz Péterrel beszélgettünk a CEWE Photo Award februári győzelmének apropóján fotózásról, trükkökről, kalandokról, nyomtatott képekről és arról, mit tanácsol azoknak, akik először indulnak a CEWE Photo Award pályázaton.

Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy te vagy a CEWE Photo Award 2025 februári magyar győztese?

– Örültem, mert bár már ritkán indulok fotópályázaton, de mindig jó érzés egy ilyen visszaigazolás. Annyi mindent ad a fotózás, de az, amikor a zsűri azt mondja, hogy igen, ez egy jó kép, az mégiscsak többet jelent, mint egy lájk az Instán.

Milyen volt az utad a nemzetközi fotópályázatok világában?

– A Biatorbágyi Fotóklubban kezdődött minden, ott biztattak, hogy pályázzak. Aztán jött a Nemzetközi Fotószövetség, és eldöntöttem: megszerzem a platina fokozatot. Ehhez több év munkája kellett, rengeteg különböző kép, sok ország, sok díj. Szerintem átléptem már bőven a 100 elismerést. Ma már kevesebbszer indulok, de ha van valami igazán jó képem, és passzol egy kiíráshoz, azért még elküldöm.

Mitől lesz valaki sikeres egy fotópályázaton?

– A legfontosabb, hogy ne magának fotózzon az ember, hanem a zsűri szemével is lássa a képet. Amit te például nagyon szeretsz, nem biztos, hogy másnál is ugyanazt a hatást éri el. Ott voltál a helyszínen, érzelmi kötődésed van, de a zsűri ezt nem látja. Ő csak a képet látja, és az alapján dönt. Éppen ezért fontos a külső visszajelzés.

Van olyan képed, ami neked nagyon kedves, mégsem szerepelt jól pályázatokon?

– Igen, van egy képem egy kisfiúról, akinek a szemében benne vagyok a tükörképen. Nagyon szeretem, de egyszerűen sehol nem ért el komolyabb eredményt. Megkérdeztem egy fotós barátomat, hogy szerinte mi a baj, és elmagyarázta. Elfogadtam, bár én továbbra is szeretem a fotót. De ez a fajta visszacsatolás segít fejlődni.

Rengeteg helyen jártál már a világban. Mi volt a legnagyobb kihívás fotózás szempontjából?

– Talán India. Ott a Holi fesztiválon annyi port, festéket, vizet kaptunk a nyakunkba, hogy a fényképezőgépem még nagyjából egy hónap múlva is színes volt. De Szibériában is jártam -20 fokban, vagy például Skóciában a Shetland-szigeteken, ahol egy viking hajót gyújtottak fel ünnepi tiszteletadásként. Mindenhol más miatt nehéz és élvezetes.

Az utazásokra teljes arzenált viszel magaddal?

– Nem. Mindig attól függ, hová megyek. Ha például tájképet akarok fotózni, akkor 16–35-ös, illetve 70-200-as optikát viszek. Ha madarakat, akkor jön a 300-as, telekonverterrel akár 600 milliméter fölé is emelkedik a gyújtótávolság. De figyelni kell a súlyhatárra, főleg repülőn. Volt, hogy a gépemet a nyakamba akasztottam, mert nem fért el máshogy a csomagban.

Hogy véded a felszerelésed, ha ilyen extrém helyekre mész? Biztosítást például lehet kötni rá?

– Hát, volt már, hogy teljesen átázott mindenem. Például Toszkánában úgy beborított egy hullám, hogy percekig csak álltam és néztem a gépet, vajon túlélte-e. De a legdurvább talán tényleg az indiai fesztivál volt. Ott nem elég a zacskó meg a törlőkendő. Viszont meglepően jól bírják a gépek, ha az ember vigyáz rájuk. Úgy tudom, biztosítást nem lehet kötni a gépekre, így utazás közben is nagyon kell rájuk vigyázni.

Sokan azt gondolják, hogy a természetfotó csupán szerencse kérdése, kimész az erdőbe és kattintasz párat, amit meglátsz, ami „szembejön” veled.

– Ez a legnagyobb tévhit. A jó fotókat meg kell tervezni. Tudnod kell, mikor jön a fény, hol áll a madár, milyen záridőt használsz, milyen optikát viszel. Van, hogy napokat töltesz egy sátorban a földön fekve, hogy elkapj egy pillanatot. Olyan nem igen történik meg az emberrel, hogy sétálsz az erdőben céltalanul és belefutsz egy jó pillanatba.

És a fizetős lesek, workshopok?

– Én nem hiszek bennük. Ugyanazokat a képeket látod vissza mindenkinél. Egy zsűri, ha lát négy hasonló fotót, egyet kiválaszt, a többi kiesik. Az egyediség sokkal fontosabb. Építs saját lest, kísérletezz, próbálj meg olyan pillanatot megmutatni, amit más nem látott. Ez a fotópályázatok igazi titka.

Véleményed szerint milyen hibákat követnek el leggyakrabban a fotózás szerelmesei a pályázatokon?

– Az egyik leggyakoribb hiba, hogy nem olvassák el rendesen a kiírást. Elindítanak egy portrét a természetfotó kategóriában, és persze azonnal kiesnek, mert nem oda való. A másik, hogy nem válogatnak: ezer képet lövöldöznek, de abból alig akad egy-kettő igazán jó. A fotózás nem mennyiségi sport. Látom, hogy sokszor egy fotósorozatból többet is beküldenek.

Mitől jó szerinted egy természetfotó például?

– Az igazán jó kép szerintem az, amit nem lehet lemásolni. Ami technikailag is nehezen kivitelezhető, és van benne valami egyedi. A zsűrinek is ezek tűnnek fel. Véleményem szerint a CEWE Photo Award-on is ezt vizsgálják az ítészek. Nincs egyszerű dolguk, hiszen a világ legnagyobb pályázatáról van szó, de ezek a képek azonnal kitűnnek a rengetegből. Sokszor a nyertes fotók nem a legjobb képek, hanem a „legkevésbé megosztók, amik mindenkinek tetszenek egy kicsit.

Fotók monitoron vagy kinyomtatva? Ahogyan elnézem a kezedben a sok-sok CEWE FOTÓKÖNYV-et, bátran kijelenthetjük, hogy gyakorlott fotókönyvszerkesztő vagy!

– Abszolút! Nyomtatva egészen más egy kép. Volt olyan fotóm, amit évekig imádtam, aztán amikor kinyomtattattam, rögtön kiszúrtam rajta egy hibát, amit a monitoron soha nem vettem észre. Arról nem is beszélve, hogy a papírképeket és a fotókönyveket, ami meg a fotónyomtatás csúcsa, sosem dobsz ki. Ott van a polcon a fotókönyv, és amikor leveszed, visszarepít az emlékekbe. Sokkal maradandóbb, mint egy pendrive, mobiltelefon memória vagy bármilyen adathordozó.

Csak az utazásokról és a természetfotókról készítettél már fotókönyvet?

– A könyvek fele családi. Minden évben összeválogatom a gyermekemről és a családunkról készült legjobb felvételeket, és csinálok belőlük egy fotókönyvet. Ez már hagyománnyá vált.

Szerkesztéskor mit tartasz szem előtt?

– A minimalista vonalat kedvelem. Minél egyszerűbb, annál jobb, mert a fotók könnyebben érvényesülnek. Kedvelem az effektlakkozást, a legújabb fotókönyvemet is azzal tettem még exkluzívabbá.