Rendeléskövetés
Terminálkereső
Információ
Ügyfélszolgálat
06-1-451-1088

Vall a nagypályás természetfotós: Egy természetfotósról, aki a semmiből is képes olyat mutatni, amit más észre sem vesz.

A természetfotós, aki nem ismer lehetetlent: ha kell napokat, heteket is képes eltölteni a természetben egy fotó kedvéért, vagy hegyeket mászik csak azért, hogy a tökéletes szögben fotózzon le egy képet, úgy ahogyan azt elképzelte. Ernie Suto, azaz Sütő Ernő Dunaújvárosból indult, bejárta a világot, és ma már nemzetközileg elismert természetfotósnak számít profi körökben, nevét külföldön jobban ismerik, mint itthon.

Húszévesen költözött Németországba, majd Kanadába, aztán Kaliforniába, most Európában él Sütő Ernő, aki már-már zavarba ejtően szerény, nem szereti, ha fotózzák, és kerüli a rivaldát is. Azt mondja, ő akkor boldog, ha a képei mesélnek helyette. És bizony mesélnek. Még a szakma is tűkön ülve várja az újabbnál-újabb fotókat, mert tudják: olyat láthatnak, ami még nekik is új.
Ernő a minap hazalátogatott, többek között azért, hogy koordinálja a CEWE szervezésében megvalósuló fotókiállítását, és ha már itt volt, fotóit benevezte a világ legnagyobb fotópályázatára, a CEWE Photo Award-ra. Kiállítása kapcsán olyan titkokat árult el nekünk, amelyeket eddig csak a legbelsőbb körök tudhattak.

Hogyan kerültél Kanadába?

20 évesen mentem ki Németországba, de nem igazán éreztem jól magam, tudtam, menni fogok tovább. Olvastam valahol, hogy Kanadában van egy település, amit csak kisrepülővel lehet megközelíteni, és éjszaka a jegesmedvék besétálnak a városba élelemért. Azt akartam látni. Elmentem, tél volt, engem ott ledobtak, süvített a szél, alig láttam. Három napig az ablakban ültem, egy medve sem jött, én viszont ott ragadtam Kanadában. (nevet)

Sütő Ernő élt Kanadában és Kaliforniában is, hétvégente mindig útra kelt

Ott aztán lehet jókat kirándulni, minden adott ahhoz, hogy az ember hihetetlen helyekre jusson el.
Valóban. Egyszer elmentem túrázni a keleti parton, emlékszem ősz volt, huszonéves kissrác voltam. Felmásztam egy dombra, és a naplementében a sugaraktól vörösen izzott alattam az erdő. Akkor döntöttem el: veszek egy fényképezőt. És nem volt megállás. A filmes fekete-fehér után gyorsan jött a többi is. Mindig is benne volt a lábamban a mehetnék, de egyre csak sűrűsödtek a túrázásaim, és mindig újat akartam látni.

Volt mestered, vagy autodidakta módon tanultad ki a fotózást?

Olyan ember vagyok, ha valami érdekel, akkor azt megtanulnom, és nem sajnálom rá az időt. Egyedül tapasztaltam ki mindent. Van olyan képem, amit nyolc éve készítettem, és még mindig nincs kész. Nem kell rohanni. Megállsz, kicsit hátralépsz, gondolkozol rajta, egy hét múlva ránézel újra és javítasz valamit. Az sem baj, ha akkor sem működik, egyszerűen kidobom, és majd készítek, máshol mást. Aki ismer az tudja, hogy én úgy nézem a képeimet, mintha más fotóit bírálnám. Vannak, amik csak nekem felelnek meg, és mások nem értik, de nincs is vele semmi bajom, nem vagyunk egyformák.

Mit nem értenek bennük?

Egyes fotóim valaminek a részletei, és nehéz megmagyarázni mit ábrázolnak, de épp ez benne a játék. Imádom azokat a fotókat, amiken nem tudom megmagyarázni, hogy mi az, amit látok, vagy éppen nem tudom mi annak a dimenziója, amit látok. Ez gondolkodásra késztet, ami pedig jó! Észrevettem, hogy sok kezdő/haladó tájfotós mindent bele akar komponálni a saját képébe: a hegyet, a tavat, az erdőt, a kacsákat, utakat stb. De nem látnak a nagy képben részleteket, pedig lehet, hogy azok sokkal jobban néznek ki, mint a kép egésze! Vagyis nem gondolkodnak el a későbbi megörökített pillanatról.

Túrázás vagy fotózás szempontjából keresel inkább helyszíneket?

Ez nem kérdés! (nevet) A fotózás az első, de sokszor előfordul, hogy nem viszek fényképezőt magammal, nem feltétlenül azért járok túrázni, hogy fotózzak is. Nagyon ritkán járok olyan helyekre, ahol már mások fotóztak. De ha mégis, akkor megpróbálom megkeresni azt a perspektívát, ahonnan még nem lett bemutatva a helyszín. Rengeteget kutatok ismeretlen tájak után, ez már az a szint, amikor az ember nem osztja meg másokkal a találatait, mert így tudom azt mondani a tanulóimnak vagy barátaimnak, hogy olyan helyre viszem őket, ahol még a madár sem járt eddig. De egy tipp: Skóciában isteni rejtett helyek vannak! (kacsint)

Fontos szerinted, hogy egy fotósnak kialakult stílusa legyen?

Igen, de nem szabad leragadni. Például lehet valaki csodásan hozza az erdőket és a hegyeket, de ha mindig ugyanabban a stílusban készíti el a fotóit, vagy évről évre ugyan arra a helyszínre jár, ugyan azokat a stílusú fotókat mutatja be, és a néző már előre tudja, hogy mit fog kapni, az unalmassá válik, akármennyire profi. Akármennyire profi, nekem azok a fotósok a kedvenceim, akiknek a képei, újat mutatnak, és mindig mást ábrázolnak. Nemcsak széles panorámát, például egy hegy tetejéről, hanem akár egy szépen lefotózott falevelet, is lágy fénynél.

A te stílusodat hogyan jellemeznéd?

Hm. Jó kérdés. (elgondolkodik) A képeimen általában nincsenek állatok, se hidak, csónakok, utak, építmények, semmi, ami emberi beavatkozásra vall. Méghozzá azért, mert ha a fotón rajta van egy vár, vagy egy csónak, akkor te a várat, a csónakot fogod látni, a kép többi részével nem foglalkozol igazán. Ezek az elemek elviszik a figyelmet a részletekről. Így működik az agyunk, azt veszi észre először a szemünk, ami ismerősnek tűnik, és csak utána a többit. Az az igazi fotós, aki a semmiből mutat neked valamit, amit te meg sem látnál. Van, hogy napokkal korábban odamegyek egy helyszínre, hogy tudjam az fog történni, amit szeretnék megmutatni. Előfordul, hogy nem jön össze, nem erőltetem, nem fogom utómunkával megmakacsolni a dolgokat. A természetesség híve vagyok. Nem szabad elfelejteni, hogy túlszínezett képeket, bárki tud készíteni, nem kell hozzá nagy képzelőerő.

Gyakran járja az ismeretlen területeket barátaival, de workshopokat is szervez

Az utómunkában is?

Igen. Vannak, akik, utólag napsugarakat varázsolnak a képre, mert az a valóságban éppen elmaradt. Ha látom, hogy a képnek nincs értelme, mert a valóságban olyan nincs, akkor elfordulok tőle. Nem a valóságot mutatja be. Ha úgy megcsinálja, hogy az élethű, azt mondom az oké. Amikor belefogsz a tájfotózásba azt kell eldöntened, milyen réteget szeretnél megcélozni a képeiddel. A barátaid és a szomszéd Marika néni imádni fogják az agyon színezett képeidet. Minél profibb vagy, annál jobban törekszel a természetességre, és a sallangmentességre.
Én a valóságra törekszem, hogy hihető legyen a kép. Ha tudsz hihető képet csinálni valamiről, amit más észre sem venne, vagy szokatlan formák, kompozíciók vannak a képeden, és mutatsz valamit a semmiből, akkor nem kell, hogy több tízezer embernek tetszen a képed, mert észre fogják venni azok, akik értenek hozzá és azt fogják mondani, hogy bravó, ez igen. Engem soha nem érdekelt, hogy mennyien szeretik a képeimet, soha nem nézem, vagy számolgatom a „like”-jaimat. Mindig azt szoktam mondani, hogy nekem az otthonom, nem az ajtón belül kezdődik, hanem amikor kilépek onnan.

Ernő is utómunkázza a képeit, de ügyel arra, hogy valósághűek maradjanak a felvételek

Milyen felszerelést viszel magaddal egy-egy fotózásra? Tele van a hátizsákod objektívvel?

Céltudatosan megyek, csak azt viszem magammal amire szükségem van, nem viszek felesleges terhet, semmi értelme kilométereket túrázni extra súllyal. Nem fotózom össze-vissza, az felborítja a kreativitást. Sokat kutakodom a helyszínről, így nagyjából tudom, hogy mi fog ott várni rám. Skóciában például megszenvedtem egy heggyel. Barátokkal éjszaka térdig sárban másztunk fel a hóhatárig, mert látni akartuk a napfelkeltét. Ide felesleges széleslátószögű obit vinni, egy kanyonban pedig nincs szükség telére. (teleobjektív – a szerk.)

Skóciában napfelkeltére ért fel a hóhatárig, várta a napsugarakat, de borús volt az idő. Az eredmény így is csodálatos lett

Rengeteg sivatagi felvételed van. Az eddigi beszélgetés alapján nem gondolnám azt, hogy a homoktenger szélén készültek…

Szerencsésnek mondhatom magam, amiért az Egyesült Államok nyugati felén élhettem hosszabb ideig. Fotózási helyszínek szempontjából mondhatni egyedülálló a világon, a végtelen sivatagoktól a havas hegycsúcsokig, minden megtalálható ott. Nem véletlenül járnak oda, a világ minden tájáról fotósok.
A Mojave-sivatagba gyakran kimentem. Volt egy alvásra is alkalmas autóm, amit extrém túrákra építettem egy céggel, ez volt az otthonom odakint. Hűtővel, generátorral. Volt, hogy két hétig embert sem láttam. Jót tesz a léleknek, egy kicsit elszakadni a rohanó világtól.

Az autó, amiben a fotózások alkalmával lakott.

Mit tanácsolnál a tájfotózás szerelmeseinek?

Azt tanácsolnám, hogy legyenek céltudatosok. Mások képeit és helyszíneit csupán tanulási szándékkal másolják. Feleslegesen ne színezzék túl a fotóikat, ezt bárki meg tudja csinálni, de természetes tónusokat már kevesen. A jó fotók egyik legjobb receptje, a jó hangulat, nemcsak akkor érdemes kimenni fotózni, amikor süt a nap, én inkább javaslom a drámaibb képeket. Semmi értelme azonnal mindent megosztani mindenkivel, először kérdezzünk meg valakit, aki ért a képszerkesztéshez. És a legfontosabb: nincs az a fotózási vagy egyéb művészeti ág, amit pár hónap alatt el lehet sajátítani! Türelmesnek kell lenni, inkább művészi képekre törekedjünk, mint tucatfotókra, ami a végén sokkal kifizetődőbb.

Bővebben Sütő Ernő hétpecsétes fotózási titkairól ITT olvashat.